Wolfenstein New Order
Anno a Return to Castle Wolfenstein milyen istentelül jó volt. Bár nem emlékszem belőle 10 év távlatából egyetlen mozzanatra sem, azon kívül, hogy az elején egy késsel rohangásztam, és volt tengeralattjárós pálya, a hangulata megmaradt. Hogy miről szólt a játék, milyen missziók voltak abszolút feledésbe merült.
New Order. Így jó két évvel az újabb játék megjelenése után megvettem, és elkezdtem vele játszani. A Call of Duty féle jövőben játszódós dolgok nem vonzzanak, ugyanígy kipróbáltam a Halo 5-öt, de az sem kötött le. Ez a fajta alternatív univerzum ahol a New Order játszódik viszont nagyon felkeltette az érdeklődésemet. A tavaly nagy sikert aratott Ember a fellegvárban sorozat (Philip K. Dick regény alapján) is ezt a témát feszegette. Mi van, ha a nácik nyerik a háborút. Ha lehet, itt még a sorozatnál is pusztítóbb képet kapunk az elképzelt világról, totális kontroll, mindenhol a piros lobogó, monumentális épületek. És figyelő szemek mindenütt.
William “B.J.” Blazkowicz bőrébe kell bújnunk, hogy a nácikat legyőzzük. A sztorit nem ragoznám, rengeteg helyen leírták már. A dramaturgia alapvetően jó, a történetben megkapjuk a mindig visszatérő szereplőket, van szerelmi szál is, mondjuk nem túl erős. Azért, mert valakit évekig ápoltam, és kiszabadított, még nem leszek belé egyből szerelmes. Sajnos azt érzem, túl sok karaktert akartak egyszerre mozgatni, és mint a szuperhősös filmeknél, itt is súlytalanok lettek a karakterek. Az ellenállás tolószékes vezetőnője, a gitáros srác, csak úgy lógnak a levegőben, hogy a végén legyen velük egy 30 másodperces snitt.
Ami igazi hiányérzetet generált, hogy mindenhol katonák, robotok, gépek, de sehol nem találkozunk az elmegyógyintézeten és a bázison kívül hús vér emberekkel. Nincs olyan világ, ahol csak börtönőrök és rabok vannak. Van helyette eszméletlen sok filmes akciójelenet, brutalitás, érzelemmentesség az egyik oldalon, vajmi kevés remény a másikon. Nincs olyan jelent, mint az 1984-ben, amikor az asszony kiteríti a ruhákat, és közben énekel. Nincs remény. Csak beton mindenütt.
Mennyi esélyt adnék annak, hogy ez a maroknyi csapat legyőzze a nácikat? Semmit. Blazkowicz túl sokszor ússza meg, bedrogozzák, mellkason szúrják, mégis sikerül beteljesíteni a küldetését, hogy a végén… Nem lövöm le a poént. Kicsit olyan a történet, mint a McGyver. Mindig, minden sikerül.
Ami viszont a játékmenetet illeti, a pályák szépen építkeznek, egyre másra haladunk előre a történetben, és kapunk egyre újabb helyszíneket, eljutunk a holdra is többek között (bár itt volt hatalmas hiányérzetem, hogy a felszínen kb. 2 percet töltünk csak). Mindegyik rész különbözik, de mégis mindegyik felett ott lobog az elnyomás zászlaja. Ez egy nyomasztó világ, sok cementtel. Nem lehet igazán felfedezni, nincsenek nagy nyílt területek, csak folyosók mindenütt. De, ezeket sikerült nagyon jól megcsinálni, mert játszottam olyan játékkal, ahol a hatodik óra ugyanolyan katakomba után inkább abbahagytam a próbálkozást (Metro 2033). Ez a világ mégis valahogy beszippant, és iszonyatosan jó hangulatot áraszt magából. Elhiszed, hogy tényleg ilyen lenne, ha megnyerték volna a háborút.
A játék folyamán van lehetőségünk mindenféle perkeket kinyitni. A fejlődési rendszerbe belevették a lopakodást is, de nem igazán lehet kihasználni, mert van ahol tényleg csak izomból juthatunk keresztül. Van demolition perk, ahol a gránáttal ügyeskedhetünk. Kicsit olyan érzésem van, hogy mindenből kaptunk egy kicsit. Hatalmas változást nem vettem észre a játék eleje és vége között. Isten igazából, ha a fejlődés részt kihagyják, semmit nem veszítünk…
Ugyanezt éreztem a gyűjthető tárgyakkal és az enigma kódokkal. Számomra nem derült ki mi értelmük. Kicsit olyan kötelező elemnek éreztem, hogy még egyszer végigmenjek a pályákon és összeszedjem őket.
A fegyvereknél van minden, ami egy szokványos lövöldében. A fegyvertárunk kiegészült azzal a lehetőséggel, hogy mind a két kezünkben lehet fegyver. Én ezt csak akkor használtam, amikor erősen felpáncélozott ellenfelek ellen kellett menni. Az egész játék legerősebb fegyvere mégis a hegesztőpisztoly volt, amivel lézernyalábot lőhetünk. Igaz, 1-2 lövésenként tölteni kell a falra szerelt elektromos állomásokkal, mégis ezt használtam legtöbbször. Olyan ellenfeleket kidöntött két három lövéssel, amiknek a géppuskából kellett volna vagy 8 tár.
A bossfightok néha túl egyszerűek, persze ha nehezebb fokozaton játszottam volna nyílván nagyobb kihívást jelentenének, de valahogy nem vonz ez a fajta önnyomasztás. Volt olyan pályarészlet, ahol többször kellett visszatöltenem, mint a főellenségnél. Vicc kategória volt, hogy egy folyosón nehezebb volt átmenni, mint egy 10 emelet magasnyi gyilkológépet legyőzni. Az nagyon tetszett, hogy mindegyik legyőzéséhez más módszert kellett alkalmaznunk, nem voltak benne repetatív részek. A Bossfightok kellően epikusak, jól megrendezett jelenetek, komolyan jó érzés volt őket legyőzni.
Ami viszont mindenképpen említésre méltó, a történetben az ellenállást alakítjuk, és a főhadiszálláson van egy ágy, amibe ha lefekszünk aludni, akkor megcsinálták 3d-ben az eredeti Wolfenstein első pályáját. Ezt mindenképpen érdemes végignyomni, nagyon feelinges lett.
A játék hossza pont jó. Ha ennél rövidebb lett volna, hiányérzetem van, ha hosszabb, megunom. Ha kategóriáján belűl kell értékelnem, a filmes átvezetőkkel, kalandos sztorival, fejlődési lehetőségekkel, és hangulatos pályákkal, akkor 9/10 pontot adnék rá. Akkor jöttem rá igazán, mennyire buta ez a játék, amikor utána bekapcsoltam a Fallout4-et, és be tudtam menni egy ajtón…
Grafika: 10/10
Történet: 8/10
Játékélmény: 9/10
Összesen: 9/10
Miért kapott ez ennyivel jobb pontot mint a CoD:Aw? A jóval összetettebb világááért és történetéért, a bossharcokért, az iszonyatosan hangulatos pályákért.
